TÚLZOTT ÉRZELMI BEVONÓDÁS = ÉRZELMI FÜGGŐSÉG/KITETTSÉG = KODEPENDENCIA
Ebben a blogcikk sorozatban az érzelmi kitettségről, érzelmi kiszolgáltatottságról, a túlzott érzelmi bevonódásról fogok írni, ami valójában nem más, mint az érzelmi függőség, a kodependencia egyik megnyilvánulási formája.
Mi az érzelmi függőség, azaz a kodependencia valójában?
Az a működésmód, amikor az érzelmi állapotod, a hangulatod, a fejed tisztasága, a lelki békéd, az önmagadról alkotott képed, önszereteted, a véleményed, a döntéseid függnek egy – vagy több – másik ember érzelmi hogylététől, reakcióitól, rólad alkotott képétől, véleményétől.
Emellett jellemzője az is, hogy üresnek, elveszettnek érzed magad, amikor egyedül vagy.
Hogy mindig mások viszonylatában, kontextusában érz(ékel)ed csak önmagad – mintha magadban nem állnál meg, mint önálló létező. Ezért is érzed az erős késztetést arra, hogy idomulj, belesimulj, megfelelj, alárendelődj másoknak.
Amikor minden rezdülésed alapja a „Mit fog(nak) szólni?” – alapfélelem.
Amikor azonnal, a találkozás pillanatában, átveszed a másik vibe-ját, hangulatát, érzelmi állapotát.
Amikor tartasz attól, hogy ha hazamész/odamész, mi fog fogadni, „vajon milyen hangulatban lesz?”, és ehhez hasonlók.
Picire összehúzod magad, tojásokon lépkedsz, igyekszel elnyomni a saját szükségleteidet, nehogy „baj legyen belőle”, magadban tartod a véleményed, mert valami retorzió érne, ha kifejeznéd.
Kodependencia és túlevés/érzelmi evés, testkép-problémák kapcsolata
Ha állandó érzelmi rángatódásban élsz, nincs meg a lelki békéd, az érzelmi hullámvasutak könnyen terelhetnek az evés irányába.
Ha ki vagy szolgáltatva mások véleményének, a külsőd is mások véleménye alapján éled meg ilyennek vagy olyannak, így a megfelelési kényszer miatt elképzelhető, hogy alárendelődsz valaki más – és/vagy a diétakultúra – ízlésének, akaratának, hogy hogyan “kellene” kinézned, ebből kifolyólag bántod magad, ha nagyobb/másmilyen a tested, mint a külső elvárás.
És ez esetben már kész is (újra) a fogyókúrás mindset, indul (vagy folytatódik) a megszorítás-túlevés ördögi köre. Aminek a vége az esetek 95%-ában a visszahízás.
Erről egy KORÁBBI BLOGCIKKEMBEN írtam.
Miért és hogyan érd el, hogy ne számítson a kritikusok, beszólogatók, kommentelők véleménye?
Ahogy az offline világ, úgy a social media világa is tele van rosszindulattal, gúnnyal, fogadatlan prókátorokkal.
Selena Gomezt sem kímélik a kommentelők – ahogy senki mást sem kímélnek. Akár közösségbe megy az ember, vagy a nyilvánosság elé lép, pontosan erre számíthat: mindenképp meg fogják ítélni a külsejét. Ha teltebb idomokkal rendelkezik, az a baj, ha soványra fogy, az a baj.
Egyetlen dolgot tehet az ember: leválasztja magát mások véleményéről.
Mindegy, hogy munkatársak, rokonok, barátok, ismeretlenek az utcán, vagy a közösségi média platformok fotelhuszárai: mindenképp köszörülni fogják a nyelvüket másokon.
Pedig igazság szerint senkinek semmi köze nincsen ahhoz, hogy egy másik ember hogyan néz ki.
Valójában ez mindenkinek a magánügye.
Csak annyira hozzászoktunk ehhez a kodependens működéshez, hogy mindenki azt képzeli, hogy neki le kell írnia, el kell mondania a véleményét, hogy azt hisszük, ez a normális.
De nem. NEM ez a normális.
Valójában a normális az volna, hogy megengedjük mindenkinek, hogy olyan testben élje az életét, amilyenben akarja.
De mivel ez a beszólós, csípőből durván kritizálós, kommentelős világ a valóságunk, ezért tényleg annyit tehetünk, hogy önmagunkban eljutunk odáig, hogy nem foglalkozunk mások véleményével.
Hogy a social media posztok alatt szólnak be a kommentelők, vagy a kolléganők az irodai menzán az ebédnél, az kb. ugyanaz – mindannyian egy csónakban evezünk.
Kommentek a képen kábé-fordításban:
Baloldalt, 2024:
„Nem akarok gonosz lenni, de itt az ideje az Ozempicnek”
„Emlékszem, amikor még jól nézett ki”
„Ohh, ő nagyon nagy!”
„Ő egy hatalmas darab”
Jobboldalt, 2025:
„Látom, beadta a derekát és elkezdte az Ozempicet”
„Jobban nézett ki teltebben”
„A soványabb nem csinosabb, itt a bizonyíték. Inkább őrizd meg az idomaidat!”
„Az Ozempic sorozat nyertese”
„Egy bálna volt még néhány héttel ezelőtt. Csoda történt.”
(Az Ozempic eredetileg egy cukorbetegek részére készült injekció, de fogyasztó hatása miatt is sokan alkalmazzák.)
Jó hír: Az érzelmileg kiszolgáltatott működésből lehetséges gyógyulni!
Te is fel tudod építeni a „belső várad”, meg tudod erősíteni önmagad, a határaidat, és elérheted az érzelmileg önálló, autonóm, önazonos, kiegyensúlyozott életet!
Az egyik eredménye a kodependenciából való gyógyulásunknak az lehet, hogy tisztába kerülünk azzal, hogy egy vélemény valójában arról szól, aki mondja, és képessé válunk elengedni a fülünk mellett.
Na de lássuk, mit ismerhetünk az érzelmi függőségről.
KODEPENDENCIA FOGALMA - RÉSZBEN ÉS EGÉSZBEN
A kodependencia kifejezést – részben hiányosan – társfüggőségnek szokták fordítani. Ez azonban némileg félreérthető, és nem teljesen fedi le magát a működési mechanizmust.
Ugyanis nem szükséges hozzá egy társ – egy konkrét társ, házastárs, partner. Egy másik ember sem feltétlenül szükséges hozzá.
Ez egy dinamika, aminek az alapja az, hogy alapból KIFELÉ van a figyelmed. Alapból mindig a másik emberekre fókuszálsz, és nem saját magadra. Sőt: saját magadat el is veszted a nagy kifelé/másikra figyelésben – előfordul, hogy szinte megszűnik önmagad érzékelése.
Mindig a másikaknak akarsz megfelelni, függetlenül attól, hogy neked az adott helyzetben mi lenne a jó. És sokszor nem is tudod, mi lenne neked a jó – annyira arra vagy berendezkedve alapműködésed tekintetében, hogy a másikra figyelsz, és a másik mondja meg azt is, hogy te hogyan érzed magad (jól).
Alapvető irányultságod, hogy a másikakat tartod szem előtt – akkor is, ha ez a saját károdra történik.
Nem aktív cselekvője, hanem inkább passzív elszenvedője vagy a helyzeteknek – és összességében az életednek.
Gyakran fel sem merül benned az, hogy rád vajon milyen hatással lesz valami. Vagy ha felmerül is, alapértelmezettként rendeled magad alá a másikak akaratának, ízlésének, véleményének.
Ebből előfordul, hogy mártíromság következik, és mérges leszel a másik emberekre – holott te magad engedted meg nekik azt a dolgot, ami miatt rosszul érzed magad és dühös vagy rájuk. De ezt majd egy másik blogcikkben fejtem ki bővebben.
TÁRSFÜGGŐSÉG TÁRS NÉLKÜL, EGYMAGADBAN
Érdekesség: Lehetsz kodependens úgy is, hogy nincs senkid, egyedül élsz
Nem szükséges, hogy fizikailag ott legyen valaki ahhoz, hogy te alárendeld magad neki, ugyanis a fejedben-lelkedben gyártod le magát a dinamikát.
Gondolatok, végeláthatatlan gondolatkörökön rágódás, érzelmi hullámvasutak formájában.
Tépelődsz azon, hogy “mi lett volna, ha…?”, hogy “mi lenne, ha…”.
Ezt MAGADBAN csinálod.
Ilyenkor az érzelmi függőség tárgya a fejedben van jelen, és valójában önmagaddal vitatkozol. Nem azzal a konkrét másik emberrel, hanem a benned élő másik-képpel. Ami valójában az egyik saját énrészed, tehát te magad vagy.
Lehet ez például egy viszonzatlan szerelem, egy se-veled-se-nélküled kapcsolat, vagy egy be nem teljesült karrier, álom, de akármi más is. A vágyteljesítő fantáziálás könnyen előfordul ilyen helyzetekben. Valamilyen elképzelt, vagy illuzórikus kapcsolódáson, helyzeten való gyakori/állandó agyalás.
HOGYAN VÁLUNK KODEPENDENSSÉ, AZAZ ÉRZELMI FÜGGŐVÉ?
Életünk első és legfontosabb kapcsolódása az édesanyánkkal van.
Legtöbbünknél itt – tehát az anyaméhben, a korai anya-gyerek kapcsolatban – indul a kodependens karrierünk.
Illetve már előtte: ha anya és apa egymással érzelmi függőségben, kodependens kapcsolatban él, és ebbe születünk bele, akkor ezt a mintázatot, ezt a működést szívjuk magunkba.
Anya és apa kapcsolata mintázza számunkra a férfi-női kapcsolódások dinamikáját, ez lesz az alapértelmezett, ezt fogjuk természetesnek, normálisnak tartani. Sokan tartunk olyan férfi-női kapcsolatot normálisnak, ami valójában semennyire nem normális – de nem tudunk róla, hogy nem az, mivel azt ismerjük.
Amit anyukád és apukád működtetett gyerekkorodban, az lett számodra az alap férfi-női kapcsolódás mintázat.
Zömmel nem emlékszünk ezekre, hiszen kicsik voltunk. A kiskori emlékek általában elfojtódnak a tudattalanba, és nem direktben, hanem a kapcsolódási mintázatainkban ütik fel a fejüket.
Vissza kicsit a baba-korra
Emberi lényként az érzelmi világunk úgy alakul ki, hogy baba korunkban anyukánk ránk hangolódik (vagy nem), és visszatükrözi nekünk azt, amit mi magunk érzünk.
A kisbaba az anyukájával szimbiózisban van az első pár hónapban – ez a természetes.
Ha az anya érzelmileg nincs jól, nagyon leterhelt, szorong, vagy valamilyen mentális problémája van, akkor előfordul, hogy a gyerek érez valamit, de nem azt tükrözi vissza neki az anyja, hanem a sajátját (anyáét). Így a gyerek azt tanulja meg, hogy ő azt érzi (holott ez az anya érzése) – függetlenül attól, hogy ő (gyerek) valójában mit érez.
Már itt elindulhat az, hogy egészen mást képzelünk, hogy mit érzünk, mint amit valójában érzünk. Ez persze akkor nem tudatosul bennünk – és van, akiben élete végéig nem tudatosul.
Az anya a visszajelzéseivel tanítja meg a gyerekét arra, hogy az épp mit érez. Ez a működés minden pillanatban aktívan zajlik. Így pillanatról pillanatra sok-sok jelzés megy oda-vissza, folyamatosan.
Minden pillanatban vagyunk valamilyen érzelmi állapotban (énállapotban) – ezt ilyenkor, az anyukánktól tanuljuk meg.
AZ „ELÉG JÓ ANYA” FOGALMA
Az „elég jó anya” az esetek többségében képes és hajlandó ráhangolódni a gyermekére. Van rá szabad kapacitása, tud rá szánni időt, figyelmet. Természetesen senki sem tökéletes, mindenkinek vannak nehezebb pillanatai és időszakai. Ugyanakkor egy ponton túl – az anya túlzott terheltsége esetén – a gyerek egészséges fejlődésének a rovására mehet az anya rossz állapota.
Itt szeretném hangsúlyozni, hogy az anyák gyakran túlterheltek, és hogy a társadalmunk is borzasztóan rosszul működik. Túl sok terhet, feladatot és felelősséget rak az anyákra, és alig érhető el számukra segítség.
Úgyhogy innen is kívánom minél több anyának, hogy ha úgy érzi, hogy nincs jól, ha túlterhelt, akkor kérjen segítséget és fogadja el.
AMIKOR AZ ANYÁNAK NINCS KIFELÉ FIGYELME
Az olyan anyák, akik – természetesen tudattalanul – a maguk érzelmeibe vannak beleveszve, a saját érzelmi viharaik uralják őket, a saját érzelmeiket tolják rá a gyerekükre – figyelmen kívül hagyva a gyerek érzéseit.
Az érzelmileg éretlen és túlterhelt anya mindezt nem tudatosan és nem akaratlagosan csinálja – egészen egyszerűen úgy csinálja, ahogy „jön belőle” automatikusan. Ezek a tudattalan automatizmusok a transzgenerációs örökségeink. Egészen addig abból működünk, amíg el nem kezdünk dolgozni rajtuk és gyógyulni valódi módon, önismereti/terápiás munkában.
Akiben nincsen lelki béke, nincsen harmónia, hanem állandóan stresszes, frusztrált, súlyosan gondterhelt, és az alap létélménye az, hogy összecsapnak a feje fölött a hullámok, annak kellemetlenül vibrál a lénye, és feszengető a társaságában lenni.
Ezt a kellemetlen, idegesítő, frusztráló vibe-ot szívja magába a csecsemő, mivel neki nincsen választása. Teljesen ki van szolgáltatva az anyjának. Így ez válik az alap vágyott vibe-bá a gyerek számára. Ezt fogja keresni az intim kapcsolataiban a későbbi élete folyamán.
Sajnos a mai napig nagyon kevés nő jut el a felismerésig, hogy nincs jól, így kevesen képesek és hajlandóak segítséget kérni.
Nincsen benne a kultúránkban ez. Még – bár javul – mindig az a társadalmi közmegegyezés, hogy csak a bolondok mennek pszichológushoz, és hogy az anyai ösztön mindent felülír, és a hormonok maguktól megoldják, hogy az jó legyen. De ez egy orbitális tévedés.
Szerencsére ma már azért egyre több lehetősége van az anyáknak segítséget kérni – de még mindig csak egy szűk réteghez jut el mindez. Pedig ez az alapja egy egészséges személyiség születésének – ami nem is az anyaméhben, hanem az anya-apa kapcsolatában gyökerezik, még jóval a fogantatás előtt. Szóval ha ilyen előtt állsz, érdemes mihamarabb szakemberhez fordulni, tréningekre járni, önismerettel foglalkozni, páros coachingra, tanácsadásra menni. Mert ez egyáltalán nem magától értetődő.
Mert bizony a depresszió, szorongás, meg-nem-értettség, mismásolós kommunikáció, elhanyagolás, elnyomás, manipuláció, érzelmi zsarolás, fenyegetettség, bántalmazás jelenléte az anya-apa kapcsolatában alapvetően meghatározza az otthoni légkört, így az anya hangulatát – amit a csecsemő magába szív, és ez lesz számára az alapértelmezett „normális levegő”. Bármennyire nem normális is esetleg. Ez lesz számára egész életében az alaphangulat, amit minden intim kapcsolatában keresni fog.
Ha nem egyenrangú, hanem alá-fölérendelt, őszintétlen, félelemmel teli a kapcsolat az anya-apa közt, a csecsemő ezt szívja magába. Ha az anya állandóan alárendelődik az apának – „jobb a békesség”-alapon – akkor a gyerek is ezt tanulja meg.
AMIKOR AZ ANYA A GYEREKÉVEL PÓTOLJA A SZERETETÉHSÉGÉT
Ha az apa érzelmileg elérhetetlen, nincs jelen, elhanyagoló, bántalmazó, stb., előfordul, hogy az anya a gyerekére vetíti rá mindazt a hiányt, amit nem kap meg a párkapcsolatában, így rátelepszik a gyerekére.
Ilyen esetekben a gyereket túlajnározhatja, és egyidejűleg elhanyagolhatja. Mert – annak ellenére is, hogy akár rengeteget foglalkozik vele –, NEM a gyerek van a figyelme középpontjában, hanem saját maga. A gyerek csak egy eszköz, egy projekciós felület – a saját érzelmi szükségleteinek kielégítésének eszköze.
Kívülről tűnhet úgy, mintha állandóan a gyerekével foglalkozna – elképzelhető, hogy fizikailag ezt is teszi. De valójában saját magával foglalkozik, a gyerek pusztán egy tárgy, amivel úgy játszik, ahogy neki tetszik. Ilyenkor a saját képére formálja őt, figyelmen kívül hagyva a gyerek saját szükségleteit, preferenciáit és fejlődési érdekeit is.
Ez szélsőségesnek tűnhet, de fontos tudnunk, hogy ez egy nagyon is létező anyai dinamika. És nem olyan ritka, mint gondolnánk.
ANYA-APA KÖZTI VILLÁMHÁRÍTÓ-SZEREP
Ha rossz a kapcsolat anya és apa között, és érzelmileg éretlenek a szülők, képtelenek egymás közt felnőtt módon rendezni a konfliktusokat, nincs köztük tiszta és egyértelmű kommunikáció, akkor előfordul, hogy mindketten egymást szidják a gyereknek.
Itt a gyerek szintén egy eszköz: apa és anya közti hatalmi harc eszköze.
A szülők a saját érzelmeikért nem képesek és hajlandóak felelősséget vállalni, és az érzelmeiket a gyerekükre terhelik.
Ezekben az esetekben a szülőknek halvány gőze sincsen, hogy mit okoznak a gyerekükben ezzel a viselkedésükkel.
Az ilyen szülők önismerete és tudatossága általában nagyon alacsony szintű. Fogalmuk sincs, milyen óriási felelősséget raknak ilyenkor a gyerekre. Olyan információkkal terhelik le, amire nincs felkészülve, és életkorából és pozíciójából fakadóan nem is tartozna rá. Nem a gyereknek kell az ilyeneket megoldani.
Ez az érzelmi parentifikáció egy példája, itt nem megyek bele bővebben. Ajánlom a témában Bibók Bea: Ellopott gyermekkor című könyvét.
Jó pár lehetőséget felsoroltam, ahonnan gyakran elindul a másoknak való alágyűrődés működésének az idegrendszerbe való behuzalozása.
De ne aggódj: a neuroplaszticitás – azaz: az agy és az idegrendszer képlékenysége, változásra való képessége – életünk végéig jó, így ma, felnőttként megvan a lehetőséged a saját agyad és idegrendszered áthuzalozására.
Ez önismereti és terápiás munka formájában valósítható meg. Mindig megéri segítséget kérni, mert mindig van lehetőséged változni, gyógyulni. Ezáltal megalkotni magadnak egy sokkal kevesebb szenvedéssel és sokkal több örömmel járó, harmonikus, önazonos életet!
Ha esetleg magadra ismertél, akkor se csüggedj, hanem vedd kezedbe az életedet, és hozd meg a döntést, hogy kisegítsd magad ebből a működésből! – erről bővebben a KODEPENDENCIA BLOG 2. részében írok majd.
De addig is fontos, hogy tudd: a családi behuzalozottság nem kell, hogy örökké fogságban tartson téged, és közvetve benne tartson az evésproblémáidban!
A gyógyulás valódi útja
Nagyon sok érzelmi tényező játszhat szerepet a hibás és káros evési szokásainkban.
Ha ezeket megfelelő módon felderítjük, és a rég eltemetett érzéseket átéljük, feloldódhatnak bennünk ezek a hibás mintázatok, így kinyugodhat a túlevés.
Fontos közlemény: Edukációs céllal írom a bejegyzéseket. A blog tartalma nem helyettesíti a személyre szabott tanácsadást, nem terápia. A benne olvasottakat mindenki saját felelősségére alkalmazhatja. Szükség esetén keress fel egy szakembert az érintett területen!
Szerzői jogok: Ez a blogbejegyzés Láng Zsófia Eszter szellemi tulajdona. Sem részben, sem egészben nem sokszorosítható. Felhasználni belőle kizárólag pontos forrásmegjelöléssel és a szerző írásos engedélyével lehetséges!
