A “KAMASZOK” (Adolescence) című minisorozat mentálhigiénés szemmel
Megnéztem, mert ettől hangos a social media, és úgy éreztem, képbe kell kerülnöm a Kamaszok című minisorival.
Nem vagyok sorozatozós egyáltalán, továbbá azért sem volt hozzá nagy kedvem, mert sokan írták, hogy iszonyú brutális, nehéz élmény. Aztán láttam, hogy csak 4 rész (= 4 óra), és úgy voltam vele, hogy oké, legyen. Győzött a – szakmai – kíváncsiság.
Valóban erős, felkavaró – maga a történet és a kivitelezés is.
"Abba kellene hagynunk a szülők hibáztatását, és alaposan meg kellene vizsgálnunk, hogy milyen nehéz a mai mérgező világban gyermeket nevelni."
Egy Máté Gábor idézettel szeretném kezdeni ezt a blogcikket:
„A szülők mindent elkövetnek, ami tőlük telik és mindezt szívből teszik; azt biztosan tudom, hogy én így voltam vele. De arra is nagyon jól emlékszem, hogy ez az „ami tőlünk telik” korlátok közé szorult, mert akkoriban még sok mindent nem tudtam sem magamról, sem a gyereknevelésről. Hiába nemesek a szándékaink, ha képességeinket, amelyekkel valóra váltanánk őket, komolyan befolyásolják a saját gyerekkori élményeink, a fel nem dolgozott traumáink, az élet összes stressze és a társadalmi elvárások, amelyekkel azért terhelnek meg, hogy továbbadjuk őket a gyerekeinknek. De felszabadít a bűntudat alól, ha erre rájövök, miközben látom a sebhelyeket, amelyek a fiatalkori korlátaim miatt maradtak a gyerekeimen? Nem, automatikusan nem. Annyit azonban felismerhetek, hogy a bűntudat és az önvád nem segít, és különösen a fennálló körülmények ismeretében az is egyértelművé válhat, hogy máshol kell keresnem a lényeget. Ahogy James Garbarino sürgetett 1995-ben: ’Abba kellene hagynunk a szülők hibáztatását, és alaposan meg kellene vizsgálnunk, hogy milyen nehéz a mai mérgező világban gyermeket nevelni.’ ” (Máté-Máté, 2022. 202. o.)
(James Garbarino a Családi Élet Fejlesztőközpont társigazgatója és a Cornell Egyetem humán fejlesztési professzora volt.)
Szerintem az egyik fontos aspektusa, üzenete a sorozatnak, hogy a szülők és gyermekeik ma olyan távol vannak egymástól, mint talán eddig a történelem során soha.
Annyira más egy mai gyerek/kamasz valósága, létélménye, mint a szüleié, hogy a szülőknek hatalmas munkát és egóvisszahúzást kell végezniük ahhoz, hogy képesek legyenek legalább egy kicsit érteni és érezni, mi zajlik a (kamasz) gyerekükben.
Annyira gyorsan változik a világ, amire korábban nem volt példa. A mai szülők – de főként a nagyszülők – korosztálya még úgy nevelkedett, hogy a legtöbb dologban hagyatkozhatott a saját szüleire, mert azok az információk, amiket tőlük kaptak, segítettek nekik eligazodni a világban.
Ma ez másként van. Természetesen ma is rengeteg mindenben hagyatkozhat a gyerek a szüleire releváns infók tekintetében, amik segítenek őt eligazítani a világban, de egyre kevésbé. Egyre több mindenhez már hozzá se tudnak szagolni a mai szülők, pláne a nagyszülők.
Erre a tényre azonban kevés az önreflexiójuk: sok szülő nagy mellénnyel tolja rá a gyerekére a „tutit” – abból a pozícióból, hogy szülő = okos és kompetens, gyerek = kis hülye – , miközben észre sem veszi, hogy teljes gáz, amit és ahogyan mond.
Erre a sorozatban legjobb példa, amikor Adam eligazítja az iskolában nyomozó apját néhány Instagram alapvetéssel kapcsolatban. Ott az apa belátja, hogy milyen tudatlan volt és hülyén is viselkedett. A hétköznapokban igen ritka az ilyen szülői belátás. Pedig eredményt hoz – ahogy a sorozatban is közelebb került egymáshoz apa és fia.
A szülők talán jobban félnek ma, mint valaha – épp emiatt a hatalmas szakadék miatt (is), ami köztük és a gyerekeik közt tátong. (Generációs különbségek témájában nagyon ajánlom Steigervald Krisztián könyveit, podcastjait, előadásait – tele velük a YouTube.)
A gyerekek olyan mélyen magányosak, mint talán eddig soha. A gyereknek ugyanis szüksége van – lenne – megbízható felnőttre, aki elkalauzolja őket a világban.
Máté Gábor így ír erről:
„Az evolúciós szabályok durva megsértését ma már oly mértékben magától értetődőnek tartjuk, hogy szinte észre sem vesszük. És ami még ennél is rosszabb, azt hisszük, hogy ez így természetes.
A közösségi és családi kapcsolatok meggyengüléséből automatikusan következik, hogy a gyerekeink máshol keresik kötődési igényeik kielégítését. A gyerekek sok más faj kölykeihez hasonlóan mindenképpen kötődni akarnak valakihez: az idegrendszerük ezt diktálja. Ha nincs az életükben olyan megbízható személy, akivel szoros viszonyt alakíthatnak ki, félelmet és zavart éreznek. Összegubancolódik az agyuk huzalozása. Ennek következtében pedig nem fejlődnek ki rendesen azok az alapvető neurális hálózatok, amelyek például a tanulási képességért, az egészséges társas kapcsolatok megteremtéséért vagy az érzelmi irányításáért felelnek. […] A gyerekek úgy születnek, hogy ez az elvárás van a testükbe és az idegrendszerükbe kódolva. Az éretlen agy nem tudja elviselni azt, amit Gordon Neufeld „kötődési űrnek” nevez – azt a helyzetet, amelyben nincs senki, akihez kapcsolódni lehetne.” (Máté-Máté, 2022. 203. o.)
De mivel a mai felnőttek egyáltalán nem ismerik azt a világot, amiben a gyerekek mászkálnak, nem tudják őket elkalauzolni. A jelenlegi adottságok alapvetően megnehezítik az egészséges gyereknevelést és felnövekedést.
Azokban a családokban, ahol a szülő nem tud megfelelő bizalmat ébreszteni a gyerekében – sajnos ez az én életemben is így volt gyerekként – eleve hátrányból indulnak szülők és gyerekek egyaránt.
„A mai gyerekek szeme elé már egészen fiatal korukban a kortárs csoportjuk kerül. A többgenerációs, felnőtt vezette közösségek meggyengülése miatt magukra maradnak, így kicsik és nagyok kénytelenek egymás közt keresni az elfogadást. Fejlődéslélektani szempontból ez a biztos kudarc útja.
Szeretném egyértelművé tenni, hogy az a vágy vagy inkább szükséglet, hogy az ember a saját korcsoportján belül szoros kapcsolatokat alakítson ki, természetes és egészséges. Az ilyenkor létrejövő barátságok életre szóló, különösen gazdag viszonnyá válhatnak. De az érzelmi fejlődés szempontjából nézve a kortárs orientáció – amikor a gyerek kötődésének nem a felnőtt, hanem a vele egyidősek társasága a legfontosabb forrása és helye – egyszerűen katasztrófa. Az a bizonyos vak nagyobb sikerrel vezeti a világtalant, mint amekkorával éretlen teremtmények kormányozhatják egymást az érzelmi érettség felé.” – írja Máté Gábor. (Máté-Máté, 2022. 204.o.)
Mit lehet tenni? Legjobb már a kezdetektől odafordulni a gyerekhez. Időt, energiát, figyelmet szánni rá. Megismerni őt olyannak, amilyen. Nem másmilyennek akarni őt. Ehhez alapvetően szükséges, hogy a szülő képes legyen valóban nyitottan állni a gyermekéhez. Ha ez nem tud megvalósulni, mert a szülő annyira el van foglalva a saját belső világával, a saját küzdelmeivel, így nincs kifelé figyelme, könnyen előfordulhat, hogy saját magát erőlteti rá a gyerekére. Ezekben az – igen gyakori – esetekben a kodependencia uralja a családot.
Erről írtam egy korábbi blogcikkemben, melyet IDE KATTINTVA érsz el.
Gúnyolás, megszégyenítés, feldolgozatlan érzelmek hatása
A gúnyolódás, megszégyenítés végzetes hatása is megmutatkozik a “Kamaszok” sorozatban.
Kibukik, hogy a tettes főhőst az áldozat lány régóta durván cikizte, alázta az Instagramon – és sokan lájkolták az ő gúnyolódó kommentjeit a főhős posztjai alatt.
Az apa feldolgozatlan szégyeneit a fiatalkorában őt ért gúnyolások miatt legjobban az utolsó rész vége felé ismerhetjük meg. Ez a szégyen dolgozott benne végig a fia nevelése során. Ez mutatkozott meg akkor is, amikor annyira szégyellte a fiát a focipályán annak gyenge teljesítménye miatt, hogy rá se bírt nézni.
A szégyen az egyik legmérgezőbb létélmény – ebben a történetben is kulcsszerepe van.
A fel nem dolgozott szégyen betriggerelődése alkalmával éktelen haragra tud gerjedni az ember.
A lelepleződés miatti tehetetlen düh egy megnyilvánulási formája ez.
Ezért roppant fontos, hogy feldolgozzuk a – leggyakrabban transzgenerációsan öröklött – szégyenünket és eljussunk az önelfogadás állapotába. Akkor ezek a mélyen megbúvó szégyenérzetek enyhülnek, kinyugszanak, így nem fogunk betriggerelődni – vagy legalábbis képesek leszünk már feldolgozni az érzéseinket és nem a dühkitörés lesz a reakciónk.
Az elfojtott düh biztosan kitör egyszer
A sorozatban ezeket a dühkitöréseket legjobban a harmadik részben a főhős Jamie pszichológussal való beszélgetése során láthatjuk.
Bár Jamie már mesél az apja sufni-szétveréséről, de látni ott látjuk. Az apa dühkitöréseit pedig az utolsó részben.
A közösségi platformok elkerülhetetlen hatásai
A social media (a sorozatban az Instagram szerepel) világa egy alternatív lelki-szellemi-érzelmi-mentális tér, amit a mai szülők kábé semennyire nem érthetnek. Ezt a szülőknek alázattal el kellene fogadniuk, és nem szidni/bántani a gyerekeiket amiatt, hogy ott lógnak.
A közösségi oldalakról a Netflix korábbi filmjét, a Social Dilemmát ajánlom. Ha még nem láttad, feltétlenül nézd meg! Abban a filmben a közösségi platformok alkotóit is megszólaltatják, akik elmondják, hogy a jószándék és a remény vezérelte őket a platformok létrehozásakor és folyamatos fejlesztésekor – semennyire nem ilyen monstre szörnyetegeket akartak megalkotni, amelyek veszélyesek az emberek testi-lelki-mentális épségére.
A megszégyenített, frusztrált és magányos gyerek, aki nem tudja kezelni az érzelmeit – mert a szülei se tudják a sajátjaikat
Amennyire a szülő képes a saját érzelmeit feldolgozni, annyira lesz képes rá a gyerekük – a gyerek mintakövetéssel tanul: sose azt csinálja, amit mondanak neki, hanem azt, amit lát a szülő viselkedéséből.
A gyerek MINDENT magába szippant, ami körülveszi. Olyan, mint egy szivacs. Ezt az alapvető tényt az emberi működésről elengedhetetlen lenne tudomásul vennie minden szülőnek, és elengedni azt a tévhitet, hogy ő megaszondhat a gyerekének olyan dolgokat, és jogosan megbüntetheti olyan dolgok miatt, amiket ő maga is elkövet.
A gyerek elképesztően érzékeny műszer. Sokkal jobban érzékeli a valóságot, az emberek valós szándékait, a bennük mozgó valódi indulatokat és indíttításokat, motivációkat, mint a felnőttek.
Ha a szülő alacsony önismerettel, önreflexióval él, alacsony az érzelmi intelligenciája, a gyereke is nagy eséllyel így fog működni, mivel ezt fogja magába szívni. Így nevelnek a titkolózó, tabusító, érzelmeiket elfojtó családok ilyen gyerekeket – és így folytatódik ez generációról generációra.
Ha ilyen családból származol, akkor se aggódj, mert már nem vagy gyerek és van választási lehetőséged: bármikor kiszállhatsz ebből és csinálhatod máshogy! Már felnőtt vagy, már lehetőséged van elmenni onnan, ahol neked nem jó és segítséget kérni, hogy át tudd alakítani a gondolkodásod és a viselkedésed! Kérj segítséget és fogadd el!
Az érzelmek fontossága
Dr. Máté Gábort idézem ismét:
„Az érzelmeink nem luxuscikkek, hanem alapvető részei a lényünknek, a természetünknek.
Nemcsak azért léteznek, hogy örömet szerezzenek, hanem létfontosságú túlélési funkcióval is rendelkeznek. Segítenek eligazodni, értelmezik a világot számunkra, olyan talapvető információkkal látnak el minket, amelyek nélkül nem tudnánk boldogulni.
Elmondják, mi veszélyes és mi jóságos, mi fenyegeti a megmaradásunkat, és mi szolgálja a fejlődésünket.
Képzeljük el, milyen kiszolgáltatottak lennénk, ha nem látnánk, nem hallanánk, nem tudnánk ízlelni, vagy érzékelni a forróságot, a hideget vagy a fizikai fájdalmat.
Ha lezárjuk az érzelmeket, elveszítjük az érzékelő rendszerünk egy nélkülözhetetlen részét, és – ami még fontosabb – alapvető, nélkülözhetetlen részét annak, akik vagyunk.
[…]
A kortárs-orientáció által rájuk kényszerített sebezhetetlenség bezárja a gyermekeket a korlátaik és a félelmeik közé.
Nem csoda, hogy manapság olyan sok fiatalt kezelnek depresszióval, szorongással és más rendellenességekkel.
Az a szeretet, figyelem és biztonság, amit csak a felnőttek tudnak nyújtani, megszabadítja a gyermeket attól a vágytól, hogy sérthetetlenné és sebezhetetlenné váljanak, és lehetőséget ad nekik a valódi életre és igazi kalandokra, amit sem a kockázatos tettek, sem az extrém sportok vagy drogok nem biztosíthatnak a számukra. E nélkül a biztonság nélkül a gyermekeink arra kényszerülnek, hogy feláldozzák azt a képességüket, hogy fejlődjenek és lelkileg éretté váljanak, hogy értelmes kapcsolatokat teremtsenek és hogy a legmélyebb és legerősebb önkifejezési ösztöneiket kövessék.
Ami a végső elemzést illeti,
a sebezhetőség elől való menekülés nem más, mint menekülés önmagunk elől.” (Máté-Máté, 2022. 208-209. o.)
Brutál nehéz ma (meg)élni
Brutál nehéz ma élni és gyereket nevelni. Bár régen se tudhatták a szülők, mi jár a gyerekük fejében, most még kevésbé lehetnek képben róla.
A megélhetésre is egyre nehezebb megkeresni a pénzt: ahogy a sorozatban az apa rengeteget dolgozott, úgy dolgoznak nagyon sokan rengeteget, így háttérbe szorul a gyerekkel töltött idő.
Emiatt nem fog tudni közel kerülni a szülő a gyerekeihez, és így könnyen előfordul az, hogy kamasz korára alig lesz a gyerekéhez valamennyi érzelmi hozzáférése.
Mit lehet tenni?
Mindenkinek saját magának kell eldöntenie, mi számára a fontosabb, és aszerint priorizálni az életterületeken való jelenlétét.
Amikor a szülő a saját vágyát, akaratát erőszakolja a gyerekére
További fontos téma a sorozatban: a szülő saját akaratának a gyerekre való erőltetése. Ebben a sorozatban ez a focizás képében jelent meg. Jamienek semmi kedve és tehetsége nem volt hozzá, az apja mégis ráerőltette. És amikor a gyerek nem úgy teljesített, ahogy az apának tetszett volna, RÁ SE TUDOTT NÉZNI az apa a gyerekére!
A gyerek nézte az apját a lelátón, és azt látta, hogy elfordul. Pedig alapvető szükséglete ilyenkor a gyereknek az „érzelmi feltankolás”, ami azt jelenti, hogy a szülőhöz fordul, hogy igazolja vissza az ő létjogosultságát, adjon neki bátorítást. De Jamie nem kapta meg ezt az apjától.
Mit él meg ilyenkor egy gyereknek?
Azt, hogy
- nem vagyok szerethető (mert nem vagyok ügyes)
- nem vagyok érdemes még arra se, hogy rám nézzenek
- ássam el magam / tűnjek el az emberek szeme elől = süllyedjek el szégyenemben
Ez az apa saját megdolgozatlan szégyenéből fakad, amit a gyerekére tovább nyom.
A diszfunkcionális családban való felnövekedés lehetséges hatásai
Ez a sorozat egy nagyon szélsőséges kimenetelét mutatta annak, hogyan alakulhat egy fizikailag kevéssé, de verbálisan és érzelmileg már jobban bántalmazó, és legfőképp elhanyagoló család sorsa.
De ezen kívül millió más kimenetele lehet.
A leggyakoribb, hogy a gyerek nem tudja kibontakoztatni a benne levő potenciálokat, mert magába szívta azt, hogy “Én hülye vagyok.”, “Soha nem lehet belőlem semmi.” és hasonló mondatokat.
Ezzel együtt szokott járni az is, hogy a szülő nem ismeri a gyerekét, így azt sem képes felismerni, miben tehetséges, támogatni meg pláne képtelen.
Leggyakoribb a feltételes szeretet, és jellemző a jóindulat hiánya. A gyerek az ilyen családokban inkább egy bosszantó kis kolonc – bármennyire nehéz is ezzel szembesülni -, semmint egy teljesértékű, tisztelt és megbecsült, egyenrangú családtag.
Több családban hangzanak el a fent említettekhez hasonló mondatok, uralkodik ez az alapvető viszonyulás a gyerek(ek) irányába, mint ahány családban valódi odafordulást és bátorítást kapnak a gyerekek.
Gyakori kimenetelek még:
Függőségek, depresszió, mentális betegségek, és bizony az evés- és testkép-problémák is ilyen eredmények lehetnek.
Különösen olyan családokban való felnövekedés során, ahol ezt a témát kiemelten kezelik a szülők: fogyókúráznak, tiltásokon és szigorú szabályokon alapuló étrendet tartanak – és van, hogy ezt a gyerekre is ráerőltetik (minden ügyfelem beszámol arról, hogy valamilyen mértékben ez jelen volt gyerekkorában), és az elhízástól betegesen félnek.
A gyerek megéli ilyenkor, hogy “Nem vagyok elég jó.”, “Nem vagyok szerethető.”, és mindent megteszek, hogy az legyek: igyekszem külsőleg megfelelni a családi és a társadalmi elvárásoknak – és már kész is az evészavar.
Ha evés- és/vagy testkép-problémával küzdesz, tudd, hogy nem vagy egyedül és van rá megoldás!
Ha szükséged van személyre szabott segítségre, várlak szeretettel a SzabadEvés Coaching és Mentálhigiénés egyéni online programomban. Ennek részleteit IDE KATTINTVA éred el.
Miért "jó" az egyik, miért "rossz" a másik gyerek?
Sorozat legvégén a szülők közti beszélgetésben felmerül, hogy hogy csinálták a kis Lizájukat (Jamie három évvel idősebb nővére). Ugyanúgy, ahogy Jamiet – hangzik a válasz.
És igen. Ugyanúgy. Hogy miért lesz az egyik testvér ilyen, a másik olyan? Szerintem ez rejtély.
Nem tudjuk, valaki miért pont azokat a géneket, génkombinációkat örökli, amiket, és hogy a környezetében zajló működésekből mit és miért képez le úgy, ahogy – tehát miért olyan valakinek az alapszemélyisége, amilyen.
Nagyon jellemző jelenség, hogy az egyik testvér “jó”, a másik “rossz”. Az egyik alapszemélyisége kedves, a másiké dühös.
Szinte minden családban megvan ez – eltérő intenzitással.
Ebben az élet nevű valamiben egy rakás dolgot nem ismerünk. Egy rakás dolog működéséről halvány fogalmunk sincs. Misztérium.
Azonban van sok minden, aminek a működési elvét már ismerjük. Azzal lehet menni, dolgozni, gyógyulni, hogy egy teljesebb, örömtelibb, könnyedebb, lelki békében gazdagabb életet élhessünk.
Felhasznált irodalom:
Máté, G., Máté, D. (2022). Normális vagy – Trauma, betegség és gyógyulás mérgező világunkban. Open Books kiadó
Fontos közlemény: Edukációs céllal írom a bejegyzéseket. A blog tartalma nem helyettesíti a személyre szabott tanácsadást, nem terápia. A benne olvasottakat mindenki saját felelősségére alkalmazhatja. Szükség esetén keress fel egy szakembert az érintett területen!
Szerzői jogok: Ez a blogbejegyzés Láng Zsófia Eszter szellemi tulajdona. Sem részben, sem egészben nem sokszorosítható. Felhasználni belőle kizárólag pontos forrásmegjelöléssel és a szerző írásos engedélyével lehetséges! .
